Volt egyszer egy molnár, annak volt 3 fia és egy leánya. A fiúkat a molnár ki nem állhatta, semmi dolgukkal sem volt megelégedve, folyton szidta őket, a leányt pedig végtelen szerette.
Hát az hogy lehet?
Hát csak úgy, hogy egy gonosz szomszédasszony elvarázsolta a molnár szivéből az atyai szeretetet a fiúk iránt, a leány iránti szeretet felett azonban nem volt hatalma.
A fiúk persze nagyon bánkódtak emiatt és nem tudták mit csináljanak. Egyszer, amint a fiúk megint együtt szomorkodtak, így szólt az egyik.
– Hej majd másképp volna mindjárt minden, ha egy törpe sipkát szerezhetnénk!
– Mit érnénk el vele? – kérdezte a másik.
– A törpéknek, – szólt megint az első fiú, – akik a Zöldhegyeken túl laknak, olyan sapkájuk van, hogy az embert láthatatlanná teszi az emberek előtt és egyébként is nagy hatalmat ad neki.
– No jó, – szólt a második – de hát hol vegyünk mi olyan sipkát?
– A törpék – szólt megint az első – olyan bohó emberkék, akik szeretnek játszani. Feldobálják a levegőbe sipkájukat, akkor láthatókká lesznek, aztán megint elkapják sipkájukat és megint láthatatlanokká lesznek. Hát nem is kell egyebet tenni, mint lesbe állani és ha a törpe feldobja a sipkáját, azt el kell a törpe elől kapni, akkor az a törpe látható marad, az ember pedig ura lesz az egész törpe seregnek. Az ember aztán vagy megtartja a sipkát, vagy annyit követelhet a törpéktől, amennyi egész életére elég.
No, hát akkor eredj el és szerezz magadnak olyan sipkát, azután segíts mirajtunk is, – szólt a másik fiú.
– Jó, megpróbálom, – szólt a legidősebb és még aznap el is indult.
A Zöldhegyek messze voltak és bizony sokáig tartott, amig közéjük jutott. Éppen este volt, mikor abba a völgybe ért, ahol a törpék szoktak játszani. Megismerte a helyet, mert a fűben apró taposásokat látott. Lefeküdt az egyik bokor mellé és leste, hogy mikor jönnek majd a törpék a szokásos játszadozáshoz.
Nemsokára megjelentek, bohó ugrándozásokat vittek véghez és dobálóztak a sipkáikkal. Az egyiknek a sipkája egészen közel esett a bokorhoz, a fiú felugrott és el akarta kapni, de a törpe gyorsabb volt, elkapta sipkáját és oda kiáltotta a többieknek: Tolvajo! Tovajo!
Erre a kiáltásra az egész törpenépség nekiesett a fiúnak, ő nem tudott ellenük védekezni és így a foglyuk lett. Le is vitték azonnal földalatti birodalmukba, ahonnan többé ki nem eresztették.
A két öccse meg a húga várta egyre, hogy hazatérjen. A lányka búsan mondta az apjának, hogy bátyjának valami baja esett.
– Bánom is én! Legalább egy levegőrontó, kenyérfosztogató, apját bosszantó, haszontalan fickóval kevesebb van. Amikor megéhezik, majd hazajön!
Azonban múltak a hetek, a hónapok, a fiú nem jött haza. Az apa a másik két fiúval még szigorúbb lett, még jobban gyötörte mindkettőt.
– Mi lett szegény bátyánkkal? – szólt a legkisebb fiú egy este bátyjához.
– Tudod mit öcsém, én elmegyek a Zöldhegyekbe, hátha a nyomára jutok, vagy talán én szerezhetek egy törpe sipkát. Talán a bátyánk is szerzett magának olyan sipkát és elment vele világgá, rólunk pedig elfeledkezett, de az is lehet, hogy baja esett. Hát kedves öcsém, én szentül megígérem neked, ha sikerül egy olyan sipkát szereznem, akkor okvetlenül haza jövök, de ha nem jövök, akkor valami baj ért.
A két testvér megölelte egymást és az idősebbik elindult a Zöldhegyek felé. A Zöldhegyekben azonban épp úgy járt, mint a bátyja, a törpe nála is gyorsabb volt és elkapta sipkáját és elkiáltotta: Tolvajo! Tolvajo!
A törpe népség nekiesett a középső fiúnak és levitte őt is a föld alá a bátyjához.
A legfiatalabb fiú nyugtalanul, türelmetlenül várta bátyja visszatérését, de hiába.
– Bátyámnak baja esett – szólt a fiú.
Huga nagyon elszomorodott, de az apja részvétlen maradt.
– Hát maga kereste a bajt, maradt volna itthon. Én különben nem törődöm vele, legalább nem bosszant többé.
A legfiatalabb fiú, akit Lacinak hívtak, elhatározta, hogy elmegy két bátyja után.
– Kedves testvérkém – szólt hugához – én elmegyek két bátyám után, itthon úgyse volna maradásom, apám most háromszorta rosszabbul bánik velem mint azelőtt; de ha nem jönnék haza hat hét alatt, úgy elsirathatsz, mert nem kerülök többé elő.
A leányka marasztalni akarta bátyját, de az nem tágított. Még aznap elindult. Az ton gondolkodott és oda lyukadt ki, hogy két bátyja bizonyosan a törpe sipka szerzésénél járt pórul.
– Tehát óvatosnak kell lennem,- szólt magában – addig nem teszek semmit, amig biztos nem leszek az eredményben.
Ő is eljutott a Zöldhegyekben arra a letaposott völgyecskébe és lefeküdt egy bozót mellé és alvást színlelt. A törpék is megjelentek és szokás szerint játszadoztak. Egyik egészen közel jött Lacihoz és feldobta a sipkáját, de Laci meg sem moccant.
– Hadd higyjék, hogy mélyen alszom, – gondolta magában Laci.
Nemsokára már egészen melléje esett egy sipka, de biz ő nem nyúlt utána most sem. A törpék vígan dobálództak a sipkával, amíg egyszer az egyik Lacinak ép a kezére esett. Hanem azt aztán már megmarkolta és hirtelen a fejébe nyomta.
– Tolvajo! Tolvajo! – kiáltotta a kárvallott törpe torkaszakadtából.
A törpe had oda rohant, de hát nem foghatták meg Lacit, mert nem is látták. Most aztán sírva fakadtak a törpék.
– Kérünk kedves idegen, add vissza a sapkánkat, add vissza!
– Visszaadjam?
– Visszaváltjuk bármi áron!
– Bármi áron? az már más beszéd! Igy már alkudozhatunk, hanem előbb tudni akarom, hogy mi és mennyi az a bármi ár. legelőször is hol vannak a fivéreim?
A zöldhegyi kastélyban a föld alatt – szólt a törpe, akié a sipka volt.
– És mit csinálnak ott?
– Szolgálnak.
– Kinek?
– Nekünk!
– Igen? No, hát most ti fogtok szolgálni nekem. Az ő idejük letelt, a tiétek pedig kezdődik. Előre, induljatok és vezessetek a fivéreimhez. Most én parancsolok!
– Jaj, jaj, jaj nekünk! – sopánkodtak többen, de hát engedelmeskedniük kellett, mert az elvett sapka hatalmat adott Lacinak felettük. A törpék szép rendben előre mentek és levezették birodalmukba, kastélyukba. Minden gyönyörű szép és pazaron gazdag volt.
– Hol a két bátyám, hozzátok elém!
Rögtön elővezették őket, szolgaruhában voltak. Mikor a fiatalabbik meglátta Lacit, bánatosan felkiáltott !
– Ó jaj öcsém, hát te is ide kerültél, legalább együtt vagyunk mind a hárman, legalább könnyebben viseljük rabságunkat, mert mi soha többé nem látjuk a szép föld szinét!
– Csak türelem bátyáim! – szólt Laci – a kocka fordult.
Azzal a törpékhez fordult:
Adjatok a bátyáimra és reám díszes ruhákat.
A törpék azonnal drága, pompás ruhákat hoztak mindhármuk számára.
– Most pedig terített asztalt elém, éneket, zenét, táncot!
Minden parancsa teljesült. A pompás vacsora után megparancsolta, hogy az egész földalatti birodalmukat világítsák ki, mert megakarja tekinteni.
– Gyorsan egy pompás fogatot, hogy megtekinthessük az országotokat!
A kocsi azonnal előállott és Laci két bátyjával beült és megtekintette az országot, annak minden nevezetességét és látnivalóját. A drágaköves barlangokat, az arany műhelyeket. Miután a kocsikázásból hazatértek, Laci alkudozásba bocsátkozott a törpékkel a sipka visszaadása felett.
– Visszaadom a sipkát, ha teljesítitek a következő feltételeimet:
A törpék figyelmesen lesték szavait.
– Először hoztok nekem abból a varázsitalból egy üvegcsével, amelyt ti jól ismertek amelytől az atya szíve megtelik szeretettel a fiai iránt. Másodszor, a hugom részére olyan menyasszonyi ruhát, amilyent csak a királyleány kaphat. Harmadszor egy szekér drágakövet, egy szekér vert aranyat és mindhármunknak egy pompás hintót, hozzávaló lovakkal, szerszámmal és kocsissal.
Hej, mikor a törpék ezt meghallották, elkezdtek óbégatni, siránkozni, de mindhiába, Laci nem engedett, sőt így szólt.
– Ha nem teljesítik három kívánságomat, azt sem bánom ha itt maradok és uralkodom felettetek, elszedem valamennyietek sipkáját, akkor majd meglátom, mihez fogtok, nem lesztek többé láthatatlanok, végül pedig lehozom földről a varangyos békákat és mindegyiknek az ágyába teszek egyet.
– Kegyelem, kegyelem! – kiáltották a törpék; varangyos béka volt a törpék halálos rémülete.
– Botor fiúk!- szólt hozzájuk Laci – hisz én még sokkal többet is kérhettem volna és nem tettem, mert nem vagyok telhetetlen. Hát most vagy teljesítitek óhajomat, vagy itt maradok és azt is tudjátok ugye, hogy míg ez a sapka a fejemen van, nem halok meg. Hát reményetek sem lehet, hogy tőlem megszabaduljatok, az csak úgy lehetséges, ha kívánságaimat teljesíteni próbáljátok.
– Akarjuk, akarjuk! – volt a válasz és a törpék rögtön hozzáfogtak a feltételek teljesítéséhez.
A földön pedig a molnár, durcás, rosszkedvű lett. Bántotta mégis, hogy mostmár nincs egy fia sem.
– Mi haszna van belőle az embernek – szólt a molnár elkeseredve, – ha a fiúkat felneveli s mikor megnőnek, világgá mennek.
A kisleány pedig egész nap a bátyái után bánkódott és sírt. Egy np kocsirobogást hallanak a malom előtt, kinéznek, hát három pompás fogat áll meg a malom előtt, libériás inasok ugrálnak le a kocsikról és kinyitják a hintók ajtaját. A hintókból egy egy szép úrfi száll ki, hercegi pompás öltözetben. A hintók mögött társzekerek érkeztek, amelyekről nagy nehéz ládákat emeltek le a szolgák.
– Jó reggelt apám! Jó reggelt testvérkém!- kiáltották a fiúk az ámult molnárra és leányára.
– Igyál apánk!- szólt a legidősebb fiú – a visszatérésünk örömére.
Azzal egy üvegcséből pompás bort öntött szép ragyogó óarany serlegbe, melyet egyik szolga tartott ezüsttálcán , abban a borban pedig a törpéktől kapott csodás cseppek voltak. Az öreg molnár kiitta és egyszerre melegség járta át a szívét és örömkönnyek közt ölelte keblére fiit és össze vissza csókolta őket. Víg lakomát csaptak, mely kilenc hétig tartott, hisz a molnár és gyermekei a legboldogabb emberek voltak a világon; gazdagok voltak és mindannyian szerették egymást.
