Mamám,mamám! Hol van az én édes mamám! Jaj nekem! Elhagyott! Jaj, hogy nem gondol rám! Elvesztem ebben a rengeteg erdőben! Jaj nekem, jaj! Mi lesz most már belőlem!
A kő is megszánná, ugy sír a kicsike, lepergő könnyei megfagynak izibe. Szét néz, de hiába – egyebet nem láthat,csak jeget, havat és száraz kopasz fákat.
Nincsen élő lélek ott az egész tájon, csak egy kis madárka ül egy száraz ágon és – kicsi madártól ki gondolta volna! – hogy nem szándékoznék, hanem ígyen szólna:
-Hol az édes mamád? Ugy-e bizony kérded? Sírsz, félsz és azt várod,hogy eljöjjön érted. Hát miért szöktél el az ő oldaláról, mig a nénikékkel csevegett egy- s másról? Én tudom ám, hogy miért: – hamisat gondoltál; azt, hogy engem szegény madárt megfoghassál. Kergettél, futottál utánam – most itt vagy; ki sem találsz innen, legfeljebb majd- ha fagy. Mert tudd meg, hogy ez itt rettentő rengeteg… „Városliget”-nek is mondják az emberek!
Hát nem borzasztó ez? Most már mi lesz ebből! Jaj! Most meg már zörej hallatszik jobb felől! Talán éhes farkas! Vagy tán éppen medve! S hát ebédelni kerekedik kedve!…
Már jön! Azaz jönnek- mert hát ketten vannak; de szerencsére nem látszanak vadaknak. Két mosolygó lányka lép ki a bokorból és a kesergőhöz nyájasan ekkép szól:
-Gusztika! Hát te mért bolyongsz itt magadban? És mért sirdogálsz? Szólj hát, mi bajod van? Ahá, megijedtél, hogy messze tévedtél,téli hóban-fagyban még el is veszhetnél. Ne sirj no, nincs nagy baj, csak jöjj velünk szépen; s amott cseveg mamád a mamánkkal éppen. Töröld le a könyed, mamácskád ne lássa! Adsza kezed! Nincs már okod a sirásra.
Alig száz lépésre, ott a bokrokon tul tarkállik a liget a vig sétálóktul.
-Ott a mama! Édes mama! Ó! Rossz voltam! Megszöktem, de hidd meg,nagyon meglakoltam! De meg is tanultam szörnyü ijedtemben, hogy csak ugy jó nekem, ha te vagy mellettem!
Kis lap 1894.