Apa és anya két gyermekükkel, Jancsival és Margittal egy kis kunyhóban éltek.Ez emberek olyan szegények voltak, hogy sokszor még a betenni való falatjuk sem volt.
Akkor egy este, így szóltak egymáshoz. „Gyermekeinket már nem tudjuk eltartani. Holnap kivisszük őket az erdőbe, olyan messzire, hogy haza se találjanak többé. A jó Isten talán küldeni fog valakit aki majd kenyeret ad nekik.”
Jancsi ezt a beszélgetésüket meghallotta, azért másnap reggel a patakhoz szaladt, zsebeit tele rakta kavicsokkal, s mikor azután szüleivel és a kis Margittal az erdőbe ment, mindig egy kicsit hátra maradt, s közbe-közbe egy-egy kavicsot ejtett a földre. Benn az erdőben, annak legközepén, a szülők tüzet gyújtottak, s miután azt mondták a gyermekeknek, hogy csak várjanak amíg visszajönnek,- eltávoztak és haza mentek. A gyermekek vártak, vártak, de apa, anya csak nem jött, pedig már esteledni kezdett és már a hold is jött fel az ég boltozatára.
Margit igen félt és keservesen sírni kezdett; de Jancsi vigasztalta őt, azután megfogta a kezét és az útra vezette, ahol az elszórt kavicsok nyomán, mik a hold világában szépen fehérlettek, haza felé indultak. Szerencsésen haza is érkeztek, de szüleik semmivel sem árulták el, hogy ez nem tetszik nekik.
Másnap ismét az erdőbe mentek. Jancsi mindjárt tudta, hogy miért. De már nem volt ideje kavicsokat keresni, ezért egy darabka kenyeret tett a zsebébe, s ennek morzsáit szórta el az úton. Az erdőben most is tüzet raktak a szülők és azután megint elmentek. Jancsi és Margit pedig várt, még este lett és a hold jött fel, hogy az utat megtalálják és az úton a kenyérmorzsát. De ez egyszer pórul jártak, mert a madarak a kenyérmorzsákat fölszedték, s így most már nem találták meg az utat. Majdnem éjfélig bolyongtak a sötét erdőben. Margit fáradt volt és éhes, s nem tudott tovább menni, a mohába ült, s egy odvas fának támaszkodva keservesen sírni kezdett. De Jancsi most is vigasztalta, s miután néhány óráig megpihentek, megfogta a kezét és tovább vándoroltak. Három napig bolyongtak az erdőben.
Végre egy kis házikóhoz értek, mely csupa kalácsból, pereczből, borsocskából és czukrossüteményből épült. Mindjárt hozzá is fogtak az evéshez, de akkor egy vékonyka hang csendült meg a kunyhóban.
„Nem tudom, nem tudom, ki rágcsál a házamon!”
Jancsi és Margit, ezt felelték:
„Nagyon éhesek vagyunk, engedj hát falatoznunk!”
Egyszerre csak kinyílt az ajtó, s egy vén asszony biczegett ki botjára támaszkodva a kunyhóból. Mindjárt be is hívta őket barátságosan, ígérve nekik jó vacsorát. De alig hogy bent voltak, Jancsit bezárta egy kis ólba, mert ő gonosz boszorkány volt, s a fiut meg akarta hizlalni, hogy azután fölfalja. Jól tartotta a legfinomabb ételekkel. Margitnak meg dolgoznia kellett keményen, enni valóul pedig csak krumpli héjat kapott.
A boszorkány mindennap jött az ólhoz és kérdé:
„Jancsi, dugd ki a kezedet, hadd lássam, kövér vagy-e már?”
De Jancsi mindig csak egy fácskát dugott ki, ezt azonban nem vette észre a boszorkány, mert félig meddig vak volt. Persze nagyon bosszankodott, hogy a fiu nem akart meghízni, és azt a sok jó ételt is sajnálta, amivel jól tartotta. Azért egy napon oda szólt Margitnak:
„Töltsd meg a nagy üstöt vízzel. Jancsit leöljük, akár kövér, akár nem.”
Margit keserves sírásra fakadt, de azért az üstöt töltögette. Mikor aztán egyszer hátra nézett, látta, hogy a boszorkány a kemenczébe bújt, hogy megnézze a kenyeret, nincs- e már megsütve. Hamar odaugrott és a kemencze vasajtaját becsapta. A boszorkány ott rekedt a kemenczében, egy ideig még szitkozódott, azután pedig elégett.
Margit azután Jancsit az ólból kieresztette, s miután zsebeiket a boszorkány kunyhójában szerte szét heverő tarka kavicsokkal megtöltötték, az utat keresték, amely őket hazafelé vezetné.
Egyszerre csak egy nagy tóhoz értek és nem tudtak tovább menni. Ekkor odajött egy hattyú, azt aztán megkérték, hogy legyen ő a csónakjuk. A jó hattyú szívesen belegyezett és előbb Margitot vitte át a túlsó partra, azután pedig Jancsit. De még az utat is megmutatta nekik a szüleik háza felé. Nemsokára otthon voltak, s mennyire megörültek a szülők, mikor őket meglátták, mert már régen megbánták, hogy őket elhagyták. És mivel azok a tarka kövek, amiket a gyerekek haza hoztak, merő drágakövek voltak, a nyomoruknak is vége lett, s ezentúl boldogan éltek.
Bánfi János: Legszebb regefüzér, 1908.
A képek nem a könyvből valók, saját antik képeslap gyűjteményem darabjai.