Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy árva leány, úgy hívták, hogy llus. Se apja, se anyja, egyedül járta a világot. Ha az útmenti faága védelmezően föléje hajolt, azt is hálásan fogadta; ha a szellő megcirógatta az arcát, azért is édesen mosolygott. Jártában, keltében betért egyszer egy kis faluba, ott is a legkisebb házba. Nem talált benne mást: mint egy öreg asszonyt, aki az ágyat nyomta nagybetegen. Jaj, szívem, árva lluskám, – sóhajtozott a beteg, meggyógyulnék én, ha valaki segítene rajtam. De nincs itt senki, aki jót tenne velem. Hát nem azért jöttem-e én, lelkem öreg anyám! Szóljon, hogy mit akar, hadd tegyem meg tüstént. Van itt a határban egy erdő, az erdőben csodafű, ezerjófű a neve. Benn van a rengeteg legmélyén egy tisztáson. Sokáig kell oda menni, nehezen lehet azt megszerezni; de ha hozzájuthatnék, meggyógyulnék tőle, szívem, árva Iluskám Ha csak annyi kell, beteg öreg anyám, meg is teszem én azt kérő szó nélkül is. Imhol megyek is már, Isten áldja meg! Perdült, fordult. Nem telt bele egy percnyi idő sem, már ott sietett az országút közepén, az erdő felé. A kék búzavirág és a piros pipacs kíváncsian nyújtogatták ki a fejöket a vetésből és tűnődtek magukban: vajon hová siet az árva Iluska! Szóltak is neki, de az bizony nem hallott semmit; nem látott mást, csak az erdőt nézte, arra gondolt mindegyre. Annyira nézte, hogy mikor már az erdő alján járt, megbotlott egy kiálló nagy kőbe. A kő nagy könnyen kifordult a helyéből s abban a percben beláthatatlan nagy víz vette körül a leányt. Az áradat egyre nőtt s már azt hitte, hogy ott fog elveszni. Mikor már leszámolt volna mindennel, egyszerre csak egy gyönyörű csónakot pillantott meg az óriás tavon. Oly könnyen lebbent, mint a pehely s olyan fényes volt, mintha gyémántból való lett volna. Hát még aki benne ült, az volt csak a fényes, a szép: mert az maga volt a tündérkirályné. Még jóformán föl sem ocsúdott a nagy káprázatból és csodálkozásból: már mellette állt a ragyogó csónak és a tündérkirályné barátságos, mosolygó arccal nyújtotta feléje mentő kezét. Elsodor az ár, Iluska, jöjj a csónakomba ! A leány gondolkozás nélkül teljesítette a kívánságot s időbe telt, mire meglepetésében szóhoz jutott: Hová viszel engem tündérkirályné? – Ez volt az első kérdése. Országomba viszlek, árva Ilus ! Jártál-e már arra? – Soha ! Csak álmodtam róla olyan éjszakán, mikor nagyon édes álmaim voltak.- No mindjárt meglátod, – vigasztalta a tündér királyné mert a leány arcán ott ült az aggodalom. Röpült a csónak, mint a gondolat. Ilusnak a töprengésre sem igen volt ideje, előttük ragyogott már Tündérország gyémánt kapuja. Amint kitárult: száz arany és ezüst csengő szólalt meg. Olyan volt, a szavuk, mint a mennyei ének. Hát még ami odabent feltárult a szemnek, megzendült a fülnek! Ki tudná leírni azt a ragyogást, azt a szépséget! Tán még az sem, aki már ott járt, mint ez az árva Ilus! A tündérkirályné kezénél fogta és végigvezette a gyönyörűséges kerten. Megmutatott és megmagyarázott neki mindent: Látod? szegény árva, most már nem fogod többé érezni sorsod mostohaságát. Nem vérzi ki többé tüske a lábadat; nem nyomja göröngy, gyenge oldalbordádat’ mint mikor a szabad mezőn háltál. Rózsavíz lesz az italod, lépes méz lesz az ételed, csillagsugárból lesz fényes ruházatod. Egy kis ajtót pillantottak meg, mely a kert káprázatosan szép kerítésébe, szinte észrevétlenül illeszkedett bele. Miféle ajtó ez? – kérdezte kíváncsian Iluska. Akinek nem kell a mi bűbájos tündér. birodalmunk, az ezen a kis kapun megyen ki. Nem őrzi senki; de aki egyszer átlépte a küszöbét vége a tündérségének, közönséges halandóvá válik, s nem léphet vissza többé közénk. Mikor már ezt is elmondta a tündérkirályné Iluskának, magára hagyta és ajánlotta neki, hogy ismerkedjék meg a hófehér tündérleányokkal, játszadozzék szépséges Tündérországban, amint kedve tartja. Hanem Iluska nem akart mulatozni, nem is keresett senkit. Állt, állt és átgondolta mindazt, ami vele történt. Eszébe jutott a beteg öreg asszony akinek megígérte, hogy megszerzi néki az ezerjófüvet. Szegény asszony, mennyire várhatja ott azon az elhagyatott, szalmás ágyon! A megmentője lehetett volna, ha nem esik véle ez a csoda! Nagy elhatározást érzett jóságos szívében. Nem is gondolkodott sokáig, odarohant ahhoz a kis kapuhoz, rátette a kezét a kilincsre, kitárta és kilépett rajta. Köd előttem, köd utánam, abban a pillanatban mintha a föld nyelte volna el az egész tündérbirodalmat. Mintha csak álmodott volna, úgy elmosódott minden, ami az imént úgy elkápráztatta. Ott állt megint az erdő alján, és dalolva vígan, neki vágott a rengetegnek a tisztás irányában. Az erdő visszahangoztatta szavát, a vadgalamb eltanulta a nótáját. Az volt benne, hogy az igazi tündérország a szívben van amikor jót teszünk. Nyitva van mindenki számára.S nemsokára már vissza is sietett a beteg öreg asszony ágyához. A kötője tele volt ezerjófűvel, a lelke szebbnél-szebb gondolattal.
Írta: Havas István