Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két pajtás. Az ám, két jó kis pajtás. Az egyik barna hajú, fekete szemű kis lány volt és Vicának hívták; a másiknak Mica volt a neve. A Micának sárga volt a szeme, a ruhája szőrös volt, a bajusza hosszú volt, a karma meg éles volt. Ha megszólalt, mindig azt mondta: „Miau, miau”.
Bizony a Vica kis pajtása egy kis cicuska volt. Jó pajtások voltak, annyi bizonyos. Ha Vica tejet uzsonnázott: mindig megosztotta kis pajtásával. A Mica meg is köszönte szépen, azt mondta: „Miau, miau.” Ha Mica egeret fogott, megkinálta vele a Vicát, de a kis lánynak nem kellett, nem szerette az egérpecsenyét, még sülve sem. Nem is csoda, hiszen az csak cicának való étel, jobb annál a vajas kenyér.
Kedves kis cica volt a Mica. Ha akart valamit, azt úgy kérte, hogy pajtása rögtön megértette. „Miau, miau” mondta Mica és odadörgölőzött, a Vica lábához. Ez azt jelentette: „De jó lenne az öledben aludni!” – Jól van, kis pajtás, hát gyere!- felelte Vica. Erre aztán felugrott Mica a kis lány ölébe, lefeküdt és elkezdett dorombolni.
Máskor meg azt mondta: „Miau, miau.” Ez azt jelentette: „Éhes vagyok, kis pajtás, adj ennem!”
Hanem hát minden jó mulatságnak vége szokott lenni. Bizony a Mica is majdnem pórul járt egyszer. Hadd mesélem el csak.
Volt ennek a kis cicának egy nagyon rossz hibája, nagyon engedetlen volt. Sokszor intette a pajtása: „Ne kódorogj minden este olyan sokáig, édes Micuskám, mert megfog a bagoly!”…
Kárba veszett a sok beszéd. Egyszer meg is járta!
Zuhogott az eső. Vica ült a kis széken és harisnyát kötött. Egyszerre ijedten fordúlt hátra és szólítja a Micát: „Cic, cic, Mica!” De a cica se égen, se földön, úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.
Kereste a Vica mindenhol: az asztal alatt, a szekrény alatt, az ágy alatt. Nincsen Mica, nincsen Mica! Vica sírva ült le a kis székre és azt mondta nagy szomorúan:
„Ez a rossz Mica megint elment hazúlról ebben a nagy esőben. Jöjjön csak vissza, majd adok én neki, de nem tejecskét!”
„Miaúúú, miaú”, hallatszott keserves nyávogás a kertből. „Ez Mica”-ugrott fel a székéről a haragos kis pajtás. Hamar odament az ajtóhoz és kinyitotta. Ott állt a Mica csuron-vizesen és reszketve. Jaj, de nagyott kiáltott a kis Vica! Hamar felkapta a reszkető cicuskát és beledugta az ágyba. Rögtön herbateát adott neki , azután jól betakarta meleg dunnával.
Izzadott a Mica a dunna alatt a jó meleg herbateától. Egy darabig csak tűrte, hanem aztán kiugrott az ágyból, ki a szoba közepére. Ott olyan csárdást járt, hogy Vicának a nevetéstől még a könnye is kicsordúlt! Úgy meggyógyúlt a Mica, hogy no! Még csak náthás sem lett!
De aztán elkomolyodott a nevető kis lány és szemrehányó hangon mondta: „Látod, milyen engedetlen cica vagy, látod! Én sírtam és azt hittem, hogy soha többé nem látlak. Hát mást keressek magamnak, más pajtást? „
„Miau,miau”, felelte a cica és hozzá dörgölőzött a Vica lábához. És Vicának jó szive volt, nem akarta megszomorítani a kis Mica pajtását. Hát szépen leültek. Vica a székre, a cica meg a földre és megitták uzsonnára a tejet.
Simonyi Etelka
