Kellemes a séta, jó a kocsikázás, még ennél is sokkal jobb a vig lovaglás. Janka nénikémet mennyit irigyeltem, amint elszáguldott szép lován mellettem és csak ugy lóhátról nézett rajtam végig. Ez már ugyan hogy ne sértett volna végig!
A lány- persze nagy lány!- kényesen lovagol, s a fiu- már hogy én- a porban bandukol!
No de szüleimnek volt is drága dolguk! Könyörgéseimtől nem volt nyugodalmuk.
-Lovat nekem, lovat!
– Jaj! Kicsiny vagy még te! Nem bir a lóval az ilyen csepp legényke.
Mult az idő, de én csak nem tágitottam és a vége az lett, hogy lovacskát kaptam. Takaros kis szürke, olyan poni fajta, akár egész nap is elnyargalnék rajta. És ha kissé talán kurta is a lába, eljut mégis mindig a nagy pej nyomába; nem is nézi ez le büszkén a kis szürkét, mert ha ő a nagyobb, de a szürke fürgébb.
Mikor ekkép végre én is lóra kaptam: igaz, eleinte párszor lepottyantam.
-Sebaj! mondta Janka. Ez katona dolog.Mutasd meg, hogy rajtad a szürke ki nem fog!
Meg is mutatom ám! Ugy megülöm már is, mint a legvitézebb huszár- generális. Kettesben lovaglunk most már nénikémmel.Vágtázunk, versenyzünk a gyors szárnyú széllel; bejárjuk a határt, a mezőt, az erdőt, a szomszéd falut is, ott tartunk pihenőt. Kedves rokonokhoz belépünk egy szóra, s vigan hazafelé, mikor int az óra.
Otthon a kapuban már les a kis Bodros; elénk jön kaffogva s körül-körül futkos. Az ajtóban mamánk fogad és mosolyog.
-No ma hol jártatok? Nem történt bajotok?
-Dehogy történt! Ime, itt vagyunk épkézláb! Vig lovaglásnál nincs kedvesebb mulatság!
Kis lap 1894.
