A barázdabillegető egy szép napon meghívta ebédre a kis vörösbegyet. Elővették a legszebb serpenyőt és beleütöttek pár tojáskát, hogy rántottát süssenek. Elkészült a rántotta, ők pedig helyet foglaltak az asztal mellett, hogy a lakomázáshoz lássanak. A barázdabillegető maga elé húzta a serpenyőt, hogy elossza a rántottát.
– Ez a tisztség engem illet, – mondta, – mert én vagyok a háziasszony. – De én vagyok a vendég! – felelte a vörösbegy – és mindenütt az a szokás, hogy a vendég vesz előbb a tálból. – Az elsőség engem illet! – Nem igaz, mert engem illet!
Addig veszekedtek azon, hogy kit illet az elsőség, amíg a barázdabillegető olyan méregbe jött, hogy kikapta a forró rántottát a serpenyőből és odavágta a vörösbegyhez. A vörösbegynek eddig a napig fehér volt a melle, de most hirtelenül vörösre pirult. De a vörösbegy sem tartozott a békés természetű állatok közé. Felkapta nagy hirtelen a serpenyőt és nagyot koppantott vele a barázdabillegető feje búbjára. A barázdabillegetőnek is fehér volt eddig a napig a feje teteje, hanem bezzeg most! Még meg is dagadt!
Aztán a vendég és házigazda nagy dühösen elszálltak. Egyik jobbra, másik balra. Azóta is haragban vannak. nem tudják megbocsájtani egymásnak, hogy a veszekedés emléke nem múlt el. A vörösbegynek ugyanis még mai s vörös a begye, a barázdabillegetőnek pedig kormos a feje búbja és nagy bóbita ékeskedik rajta.
